Gróf Széchenyi István minden írása CD-ROM-on               Széchenyi mint magánember c. tanulmánykötet               A cenki István-nap         

 

A Széchenyi-emlékév 2010. ünnepélyes megnyitása, a "Hídtörténetek" kiállítássorozat LÁNCHÍD c. kiállításának megnyitója
Megnevezés: A Széchenyi-emlékév 2010. ünnepélyes megnyitása, a "Hídtörténetek" kiállítássorozat LÁNCHÍD c. kiállításának megnyitója
Helyszinek: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum
Rendezők: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum
Védnökök: nincs adat
Esemény kezdete: 2010-01-23 11:00
Esemény vége: 2010-01-23 12:30
Kapcsolódás: Kapcsolat: rubovszky@t-online.hu, tel.:224-0410 06-30-9646278.

A résztvevőket üdvözli Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet a múzeum

főigazgatója,

Csepi Lajos Közlekedési, Hírközlési és Energiaügyi Minisztérium

közlekedési szakállamtitkár,

és a Széchenyi Emlékbizottság 2010. nevében dr. Rubovszky András az

emlékbizottság tagja, a Széchenyi Társaság főtitkára.

A kiállítást megnyitja: dr. Csorba László a Magyar Nemzeti Múzeum

főigazgatója, történész, Széchenyi-kutató.

Csorba László:
Híd, város, ország

Ott, ahol még ma is mesél a bécsi erdő, az egykori császárvárostól nyugatra fekvő bájos völgyek egyikében kicsiny városka fekszik: Rappoltenkirchen. Központjában, a Szent György-templom mögött nyílik a földesúri kastély parkjának hatalmas kapuja. Ahogy beljebb kerül az ember, gépek zaja mormol feléje: a domboldal előtti tisztáson álló, nem túl nagy, de imponálóan arányos, kocka alakú épületben – amelyet folyosó köt össze a karcsú toronnyal – általános felújítás zajlik, munkások járkálnak ki-be az ajtókon és az ablakokon. A lépcső elegáns szerkezete, a piszok alatt is láthatóan pompás öntöttvas elemek, a nyomaikban megmaradt stukkók, és a különféle festésnyomok a falon – ezek emlékeztetnek a hajdani pompára. Az építési vállalkozó, aki egy ingatlanfejlesztő cég megbízásából a felújítást irányítja, hatalmas elődök örökségével sáfárkodik. A barokk időkben a nagy Jakob Prandtauer – a melki apátság mestere! –formálta a régi épületet, az 1870-es években pedig a bécsi Ringstrasse-stílus mágusa, Teophil Hansen alakította át a ma is látható neoreneszánsz formára. A háború után a szovjetek használták hosszú évekig – magyarázza az építésvezető: az ideiglenesen Ausztriában állomásozó csapatok egyik törzse szállásolta be magát a kastélyba. De a szovjetek elmentek, az épületet kiürítették – és a városka nemigen tudott mit kezdeni vele, így eladásra kínálják majd, ha végére ér a munka. Hogy egykor ki volt a régi udvarház utolsó gazdája, a manapság itt élők, itt dolgozók közül nem tudja senki sem. „Menjen föl a dombra, a kápolnához!” – integet a férfi. – „Ott a sírokon talál neveket.”

Fiatal szálerdőben kanyarog fölfelé a földút, és a tetején nyíló tisztáson kisméretű, torony nélküli, orthodox istenháza várja látogatóit. Belseje halotti kápolna, misézni lehet benne, ha behúzzák az ikonosztasziont helyettesítő függönyöket. Kívülről cifra keresztekkel ékes sírok támaszkodnak a falához, gyönyörűen kalligrafikus görög írással a homlokukon. Különös látvány az Ypszilantisz hercegek neve – és különös az a sors, melynek rendelését követve a török szultán fanarióta alattvalóiból a távoli Balkánon zajló görög szabadságküzdelmek hőseivé emelkedő család tagjai a bájos Wienerwald e csöndes zugában alusszák az örök álmot.

Osztrákok és görögök egy jeles magyar nemesember, hodosi és kizdiai Sina György báró révén találkoznak a rappoltenkircheni erdőben. A címet és a magyar nemzethez tartozás kiváltságát I. Ferenc királytól kapta 1818-ban ez a ragyogó tehetségű pénzember, születésére nézve makedo-román férfiú – egyike azoknak a polgári vállalkozóknak, akiknek a Habsburg Birodalom legfelsőbb vezetésével együttműködve sikerült kiépíteniük ipari, kereskedelmi és pénzüzleti hálózatukat a napóleoni háborúk korában. A birodalmi modernizáció ekkoriban már igencsak igényelte ennek a speciális társadalmi csoportnak a segítségét. Bár hatalmas birtokai feküdtek Magyarországon éppúgy, mint a cseh és morva tartományokban, Sina báró a Bécstől alig 22 kilométerre fekvő, kies Rappoltenkirchenben alakította ki a család vidéki rezidenciáját. Négy leányunokája közül Eleni használta a birtokot a 19. század második felében, miután feleségül ment Georgi Ypsilantihoz – az ő és leszármazottaik sírkertjét zárja ma a kápolna falához a márványból-vasból emelt kerítés.

Ki ne emlékeznék Jókai remekművének arra a nagyhatású jelenetére, amikor a holdsütötte éjszakában a haldokló üldözött, Ali Csorbadzsi az „arany ember” Tímár Mihályra bízza leányát és kincseit? A Jókai-filológia úgy véli, e különös történetre valószínűleg a Sina család ősének akkoriban közismert sorsfordulatai ihlették a magyar romantika legnagyobb elbeszélőjét. Nos, az albániai Moszkopoliszból (Voskopolje) származó macedo-vlach (nyugat-balkáni román, régi magyar nevén: cincár) családban született Georgiosz – akinek népét ortodhox vallása és változott nyelvhasználata nyomán a Habsburg Birodalomban mindenütt görögnek neveztek – a 18. század utolsó harmadában gyapottal látta el a textilmanufaktúrák korai virágkorát élő osztrák császárvárost, feles üzletben szállítójával, a makedóniai tartományt kormányzó török pasával. A török megbízott a görögben – meséli a rendhagyó történetet a kor mindentudója, Pulszky Ferenc –, azzal számolva, hogyha netán a szultántól váratlanul megkapná a selyemzsinórt, becsületes társa a Bécsben halmozódó vagyont kiadja majd koldusbotra jutó feleségének és fiának, hogy megéljenek belőle tisztességgel. A sors azonban másképp akarta – fűzi tovább a történetet Pulszky –, mert „végre megérkezett a selyemzsinór Sztambulból, de nemcsak a basának, hanem a fia számára is, megfojtották az egész családot, és Sina, mint társának törvényes örököse, megtartotta az összegyűlt tetemes összeget.” Tegyük hozzá, hogy a török kormány persze igyekezett megszerezni a pénzt, de nem járt sikerrel. „Egy Wagramnál megsebesült francia tiszt tanácsára és közreműködésével, ki a forradalom előtt kereskedő volt, s most Sináék házánál ápoltatott” – folytatja a vagyon regényét Pulszky Ferenc – a fiatal Sina „minden könyveit ezüstre írta át, minden kötelezvényeit s tőkéit ezüstre stilizálta, s így az 1811-i pátensből eredő minden veszteséget elkerült, mely más bécsi házat erősen megingatott”. Az államcsőd megelőzését szolgáló devalvációs intézkedések kikerülésével a Sina-ház a napóleoni korszak végére már a Rotshildokéhoz lassan közelítő vagyonra tett szert, és forgatta ettől kezdve mind nagyobb sikerrel. Ezekben az években ismerkedett meg a bécsi szalonokban a báró a gróffal, Georg Sina Széchenyi Istvánnal.

Az 1830-as évek elején Széchenyi lakását a Diana-fürdő épületében – a tisztálkodni vágyó pesti polgárok Pfeffer Ignác vezette higiéniai műintézetében – tartotta, melynek helyére a századfordulón a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank palotája épült a mai Roosevelt-téren (jelenleg a Belügyminisztérium épülete). A Duna-parton akkoriban még nemigen andaloghatott fel s alá a város aranyifjúsága. Egy „régi gavallér” Podmaniczky Frigyes báró – a rosszemlékű politikus és a jóemlékű városatya – meséli, hogy egy alkalommal „gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából, mely ház első emeletén a gróf lakott, a kocsis távollétében kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le[zuhant – ám] a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott.” A gróf persze erősen bosszankodott a rakpart állapotán – ám ha 1832 tavaszán-nyarán ezenkívül sokféle más bosszúság, kár és balszerencse is szomorította, kárpótlásul újabb útlevelet kapott Angliába. Szeptember 4-én vetett horgonyt a The Superb gőzös a Tower előtt. Három napra rá a Hammersmith-hidat látogatta meg s a lábánál a tervezőmérnököt, William Tierney Clarkot. „65 ölnyi [1 öl = 1,89 m – tehát kb. 123 m] fesztáv – számolta naplójában – azonkívül két elővédmű a vízben is, az egész mintegy 80-90 ölnyi. Ahogy ott áll, nem kerül egész 44 000 font sterlingbe. Ettől magasba szárnyalt a szívem – régóta nem töltött el íly keserédes érzés! Könnyen menne; legföljebb ha egy millió pengő forintba kerülne – Felbuzdulásában a nemesség egymaga kifizethetné – és szabad az út.” És belevág a munkába, ahogyan az az ő erőssége: a szédületes gondolatívek alá odahordani a milliónyi részlet fundamentumát. És itt most a híd szó szerint értendő: lenyűgözi, hogy 9 mérföldön át 9 híd feszül keresztbe a Temzén.

A Hammersmith-híd ma is áll – de nem eredeti szerkezetében. Az anyagok s a technika csupán a századfordulóig bírta az egyre nagyobb terhelést. Egy Kropf Lajostól származó adat szerint William Tierney Clark egyik, Ordish nevű asszisztense mesélte, hogy amikor az Oxford-Cambridge kollégiumi csónakverseny után fölengedték a tömeget a hídra, „a hatalmas vasháncsok úgy nyújtózkodtak, mint akár a gummi, úgy hogy az öreg úrnak égnek meredt minden haja szála.” Örökre kár, hogy az átépített híd ma már nemigen hasonlít budapesti testvérére, hiszen szinte bizonyos, hogy minden részletvizsgálat mellett is ennek élménye lehetett a döntő impulzus Széchenyi elhatározására a tervező személyét s a híd technikáját illetően. Meglátni s megszeretni tényleg egy pillanat műve volt csupán. De ma is remek állapotban íveli át a Themzét Londontól észak-nyugatra, az Oxford felé vezető országút közelében a marlowi híd, a mi Lánchidunk kistestvére, pillérén az erről megemlékező márványtáblával.

1835 elején Széchenyi új fordulatot adott a vállalkozás sorsát mindennél inkább befolyásoló finanszírozás kérdésének. Bár eredetileg országgyűlésen megajánlott összegből tervezték a megépítést, politikai tapasztalatai és bécsi tárgyalásai arról győzték meg, hogy helyesebb, ha inkább a magántőkére bízza a megoldást. Amikor majd a társaságnak megtérül a befektetése, a nemzet megváltja a hidat s ingyenessé teszi rajta a közlekedést. Hídegyesületi társaival ezért 1835 februárjában Georg Sina báró bécsi bankárhoz fordult, hogy vállalja el a nagy mű megteremtésének pénzügyi irányítását. A korábbi ismeretség és a megalapozott bizalom ekkor vonta be az üzletembert egy olyan vállalkozásba, amelynek azonnal ő is megértette, sőt megérezte a puszta üzleten túlmutató dimenzióit. A nagyszerű műszaki alkotás ugyanis arra volt hivatott, hogy a középkorias elkülönültségüket még őrizgető Budából és Pestből a gazdasági forgalom és a közlekedés föllendítése révén nagyvárost, idővel igazi magyar fővárost teremtsen, amelynek végül akkorára növekedhet a gazdasági ereje, hogy akár az egész Habsburg Birodalom uralkodói centrumát átcsábíthatja Bécsből a magyar Duna partjára.

Az 1838-ban lezajló rettenetes árvíz szerencsére nem vetette vissza a híd ügyét. A két rivális tőkéscsoport, Sina és a Wodiáner-Ullmann társulás (őket a háttérből a Rotschildok támogatták) megegyeztek egymással, az országos hídbizottság pedig Sina pályázatát fogadta el. Az építkezés irányítására a tervező mérnök névrokona, a Pestre települő Adam Clark kapott megbízást. És áramlani kezdtek az építési anyagok: a homokkő Vácról és Sóskútról, a gránit Mauthausenből (az osztrák kisváros bányáját akkoriban Sináék bérelték, és még Bécs macskaköveihez is szállítottak nyersanyagot), a hidraulikus mész alapanyagát adó márga a szerémségi Beocsinból, a tégla Pest és Buda gyáraiból, a hétezer facölöp a szlavóniai tölgyerdőkből, a cement a hídépítés budai oldali saját műhelyéből, az öntöttvas szerelvények az Andrássyak dernői üzeméből, Ganztól, sőt még Metternich vasgyárából is, és végül a kovácsoltvas alkatrészek a Howard and Ravenhill cégtől érkeztek – ez utóbbiak a Dresler und Kayser vállalat uszályain 1848 tavaszán egyenesen London rotherhithi külvárosából jutottak el a forradalmasodó Európán keresztül a magyar fővárosba.

Abban a szellemi kötőanyagban, amely e tízezernyi alkatrészből a hidat végül összerakta, és máig egyben tartja, Széchenyi zsenije mellett örök megbecsülésre érdemes szerepet játszott a görög üzletember tudása, vállalkozó kedve és jóakarata.

A megnyitóról néhány kép megtalálható a képtárban.
Vissza az eseményekhez

Digitalizált formában

Megrendelhető a Logod Bt.-nél

 

1012 Budapest, Logodi u. 49.

Tel: (1) 214-2453

Megrendelés



Széchenyi mint magánember c. tanulmánykötet

 

A kiadvány 2800 forintos áron megrendelhető a kiadó Logod Bt-nél a www.logod.hu webáruházban és a logod@logod.hu címen.



Kő András:

A cenki István-nap

Vendégségben Széchenyi Istvánnál.

Kő András a fellelhető dokumentumok alapján elénk varázsolja Nagycenken az 1841. augusztus 20-ai István-napot.

Bővebben>>



Készítette: On-Team Kft. Szoftver: SurfaceLight Kapcsolat: szerkeszto@szechenyiemlekbizottsag.hu